Séf

Séf többnyire morcos volt.
Kölyökkorát nem szívesen idézte fel.
Testvérei és saját élete első hónapjait eldugott zugok, marcona, verekedő szomszédok és silány ennivalók kísérték végig.
Sosem lakott jól, sosem simogatták gyengéd kezek.
Adottságai, fizikuma viszont a környék vagányává tették. Amit akart, azt megszerezte, ott aludt, ahol kedve tartotta, gyomra sosem volt üres

.
Ezért is kapta az imponáló Séf nevet.
Elégedett volt.
De érezte, hogy valami nincs rendben. Hiába evett kedvére, szerezte meg magának a legjobb falatokat, egyszer csak fogyni kezdett.
Nem értette, hogy miként is lehet ez.
Hallotta ő már, nem is egyszer, hogy valamiféle férgek, akik benne is lakhatnak, okozhatják ezt. Eh, de mit hallgatott ő az úri népség eme finnyáira! A kanapédívákra! Még hogy egy rendelőbe menni és háromhavonta egy tablettát lenyelni! Áááárrrggghhhhhhh! Hát mi ő? Egy plüssmacska?! Na, azt már nem!
Tavasz lett, ő pedig még vékonyabb. Néha hallotta, hogy a háta mögött Szellőnek nevezik. Őt! A terület urát!
Maga sem tudta miként, de a tél végén egy kietlen nyaralóhoz szegődött. Lassan megszokta, az időnként felbukkanó emberekkel együtt.
Enni is kapott, gyengéd szavakat is hallott.
Egyszer, az a kedves idegen egy pillanatra megfogta, és egy szisszenést hallott a tarkója táján. Hagyta, bár magában fújt és morgott, majd elment.
Pár nap után már jobban érezte magát. Kezdett visszatérni a régi ereje, a bundája fénye.
Meggyógyult.
Azóta újra ő a Séf.
Régi modora visszatért, de néha már hagyja magát megsimogatni.
Testvéreivel ritkán találkozik. Akkor viszont megemlíti nekik azt a kedves idegent, aki nem tuszkolta be őt egy szűk dobozba és hurcolta be egy rendelőbe, hanem két simogatás közben segített a baján: egy, a nyakbába alkalmazható cseppes szerrel könnyedén megszabadította őt a férgeitől.